Pépé és az ötletek

Aznap Zoli nem ment fel Pimpiékhez. Randija volt. Pimpi enyhe féltékenységet érzett az éppen aktuális lány miatt. Eddigi tapasztalatok alapján a fiú senkit nem vett komolyan, azonban Pimpi szerint mindig ott lebegett a nagy ő kivehetetlen sziluettje, mint valami szellem. Félt, hogy ha ez az igazi testet ölt, akkor Zolinak búcsút mondhat, mert soha többé nem lesz rá ideje. Persze, ha magából indult ki, akkor ezt butaságnak tartotta, hiszen ha ő összejönne Petivel, az nem jelentené azt, hogy kevesebb időt töltene Zoli társaságában. Legfeljebb hármasban lógnának és ütnék el az időt.
Délután öt óra is elmúlt, mikor benyitott a lakásba. Az ajtó szokásosat reccsent, ebből Pépé már tudhatta, hogy hazaért.
- Szia, kicsim!- hangzott valahonnan a szobából, majd egy erőteljes recsegéssel tarkított zörej szűrődött ki ugyanonnan.
- Anya, te mit csinálsz? - lépett be a helyiségbe. A nagyszerkrény a szoba közepén állt, anyja hátát az oldalának vetette, zihálva támaszkodott. - Az hogy került oda?
- Úgy gondoltam, sokkal jobban fog ez mutatni az ellenkező falnál - vigyorgott Pépé.
- Ott az ablak van.
- Nem ott! Mellette.
- Nem hiszem, hogy odafér.
- Dehogynem! De inkább gyere és segíts! Nagyon nehéz.
Pimpi sejtette, hogy itt valami nem teljesen tökéletes, mivel anyja leginkább olyankor állt neki átrendezni a pár, kopottas bútorral lakályossá tett szocreál stílusú lakásukat, mikor nem akart valami rosszal foglalkozni. Immáron ketten feszültek a hatalmas fa bútornak, amely talán az egyetlen értékes darab volt, amíg el nem tört a zárja. Talán fél órányi tuszkolás után sikerült a szekrényt a helyére illeszteni. Valóban befért. Ha enyhén ferdén állt. A szakadt huzatú kanapét szintén megfordították, így az most háttal állt kedvenc, Videoton televíziójuknak, amelyen összesen két csatorna jött be, ebből az egyik szerb nyelvű volt. Pimpi gyakran nézett szerb műsorokat, habár semmit nem értett belőle, de szerette a nyelv hangzását, dallamát, így csupán ült és nézte a képernyőt, nem is gondolkodva azon, vajon mit mondhatnak.
- Így nem fogjuk látni a tévét - jegyezte meg a kanapéra lehuppanva.
- De fogjuk, ugyanis ezt most átrakjuk szépen az ablak alá.
- Túl közel lesz.
- Hátrébb húzzuk a kanapét.
Ismét fél óra rendezkedés következett, míg végül helyreállt a szoba rendje.
- Tökéletes!
Pimpi nem szólt semmit, csak kiment és főzött egy teát. Kávét csak reggel ittak, mivel abba tej is kellett, abból pedig nem tudtak sokat venni. De egy teafilterből megfőztek két liter teát, és ha a legolcsóbbat vették, akkor ezt még megengedhették maguknak. Nem sokára két bögre forró ital gőzölgött az asztalon, ők pedig kimerülten bámulták az új helyre került szekrényt.
- Elmondod, mi történt? - kérdezte édesanyjától.
A hét órási vonat elrobogott az ablak alatt. A kinti zsivaly elült, a zajongó fiatalok elutaztak a szerelvénnyel. Már a nap sem égetett annyira odakint, ő is kezdett fáradni és elindult, hogy lepihenjen.
- Már csak takarítok.
- Tessék?
- Nincs megrendelés a bútorokra.
- Akkor... - nem akarta befejezni a mondatot. Ha még ennyit se fog keresni az anyja, akkor tényleg éhen halnak...
- Nem. Nem fogok kevesebbet keresni. Sőt, mivel takarítóként jobb az órabérem, így egy kicsit többet is fogok kapni. Nem sokkal. De lehet, hogy majd kapsz egy új nadrágot. Láttam, hogy a régi elszakadt.
Csend következett. Kínos csend. Erre nem tudott mit mondani. Nem akarta sajnálni édesanyját, de mást nem tudott hozzáfűzni.
- Zoli? - törte meg végül Pépé a csendet.
- Randizik.
- Tényleg? Csak nem tartós lesz végül ez a kapcsolata?
- Nem. Ez egy másik lány.
És már megint a csend. A csend, ami mindig mindent elfecseg és mindenki érti.
- Nos? Átrendezzük a te szobádat is? - kérdezte Pépé tettetett jókedvvel.