Jött, látott, továbbállt

Pimpi kedvenc mozzanata az iskolában a reggel volt, a szünetek mellett. Mégpedig azért, mert akkor találkozhatott Petivel. A fiú egy évfolyammal alatta járt, ebből értelemszerűen következik, hogy fiatalabb is volt tőle. De ez Pimpi szerint nem jelentett semmiféle hátrányt, mivel a fiú „érettebb volt a koránál”. Legalábbis, akkor még azt hitte.
Pimpi Nonával együtt kényemesen elhelyezkedett az iskola bejáratával szembeni kőkorláton. Az iskola ódon falai valami egészen varázslatos, kastély jelleget adtak az épületnek, csupán az előző rendszerből visszamaradt sárgás festék omladozása csúfította el a képet. Szerették ezt az iskolát. Na, nem azért, mert annyira beleillettek volna a képbe. Pimpi osztálytársai nagyrészt jómódú családokból származtak, csupán egy vagy két diák jött hasonló körülményekből, mint ő, de ők nagyon hitelesen tudták eljátszani, hogy egy-két ócskább ruhadarabjukat azért húzták fel, mert ők egyediek, nem pedig azért, mert nincs másik. Ők el tudták játszani, hogy nem is szegények. Pimpi is próbálkozott még anno. Azóta rájött, hogy felesleges, mert csak bohócot csinál magából. Őt nem érdeklik a márkák, a divat, a mindenféle kis kütyük. Az pedig, hogy megpróbál érdeklődő arckifejezést erőltetni a képére egy divatkatalógus láttán, olyan nevetséges eredményeket produkált, hogy nem hittek neki. Joggal. Azóta Pimpi igyekezett inkább meghúzódni a sarokban, ha az osztálytársaival kellett egy helyen tartózkodnia. Mindig egyedül ült a padban és amint kicsöngettek, kirohant a teremből. Becsöngetés után a terem előtt várta meg a tanárt.
Pimpi nem számított szépnek. Pépé szerint gyönyörű volt, de ezt rajta kívül nem sokan gondolták így. Csontos lány volt, arca kissé beesett, mint aki már hetek óta nem evett egy kiadósat, szemei alatt karikák húzódtak, mintha sose aludná ki magát. Kék szemei állandóan valahova a messzeségbe révedtek, barna haja valamivel a válla alá lógott. Sokat nevetett, ha barátai közül valaki a közelében volt, de ha nem, mérhetetlen szomorúság, fájdalom és elcsigázottság ült ki az arcára. Csak akkor lehetett látni Pimpi valódi énjét, mikor senki se volt a közelében.
Azonban most ott volt Nona, így Pimpi hangosan kacagott. Igazából kissé megjátszott nevetés volt ez, főként annak szólt, hogy ha majd Peti belép az ajtón, akkor őt nevetni lássa.
- Megint nem vagy őszinte – hallatszott egy hang a hátuk mögül. A lányok megfordultak. Egy fekete hajú, szemüveges lány nézett rájuk komoly arccal.
- Szia, Tima! – köszöntek neki. – Gréti még nem ért be?
- Nem. Pimpi, muszáj neked mindig eljátszani, hogy valami jó viccet hallasz? Nem a nevetésedbe fog Peti belédzúgni.
- Tudom – húzta fel az orrát sértődötten Pimpi. – Egyébként meg ne üvölts, ha megkérhetlek. Még van két ember a suliban, akik nem tudják, hogy szerelmes vagyok belé és szeretném megőrizni előttük a titkot.
- Jól van. Megyek, lepakolok, aztán visszajövök. Rajzoltam két új képregényt, azt megmutatom.
Tima profin tudott mangákat rajzolni, egyik nagy álma volt, hogy mangaka váljék belőle. Ez miatt Pimpi irigyelte is. Pimpi soha nem tudott olyanokat rajzolni, inkább ilyen elvont, realisztikusabb képeket alkotott, már ha volt elég türelme ahhoz, hogy egy-egy képet befejezzen, és ne hagyja abba a felénél.
Nem sokára Tima visszaért és immáron hárman álltak kinn, a folyosón.
És nem sokkal becsengetés előtt megérkezett a herceg, akire Pimpi várt. Vállig érő, fekete haj, bronzbarna bőr és egy világító kék szempár. Leginkább így lehetne jellemezni Petit, aki abban a szent minutumban átlépte az iskola küszöbét.
Pimpi füle bedugult, lelassult körülötte az idő. Amit Tima és Nona mellette mondtak csupán távoli zajnak tűnt. Lassabban mozogtak a szájak, az emberek és Pimpi szemei előtt csupán egy valaki létezett: Peti. A fiú jött… és jött…
… és jött…
… még mindig jött…
… hosszú ez az iskola…
… odaért Pimpi elé…
…
…
…
… Elmosolyodott, köszönt és tovább ment.
Pimpit mérhetetlen boldogság töltötte el. Megtörtént. Köszönt neki…
Tima fancsali képpel meredt rá.
- Most komolyan ezért ácsorogtunk itt majdnem húsz percet?
Pimpi körül szétpukkadt a rózsaszín buborék.
- Mi? Tess…ja… igen.
- Nem vagy normális.
Tima mindig kegyetlenül, szívbetipróan rá tudott világítani a lényegre.
Pimpi viszont nem tudott mit tenni ezzel a ténnyel. Neki ez volt a szerelem. Egy „Hello”.

…

- Pimpi, ha akarna tőled valamit, már rég odaállt volna eléd és megmondta volna.
- És ha csak nem meri?
Artikulátlan hörgés hagyta el a fekete hajú fiú száját.
- Miért ne merne?
- Mert fél?
Zoli ilyenkor komolyan elgondolkodott, hogy kilöki Pimpit a sínekre, ha már egyszer úgyis a vasúti felüljáró deszkáin ücsörögnek, lábukat a semmibe lógatva.
- Pimpi… Csak a vak nem látja, hogy szerelmes vagy belé, úgyhogy biztosan nem fél.
A lány színtelen ajka enyhén megremegett, szürkéskék szemei könnyel teltek meg.
- Miért nem lehet engem szeretni?
- Jaj, ne kezd már megint… Nem fogok neked hazudni, a legjobb barátom vagy. De ne éld bele magad a dologba, mert ebből nem lesz semmi. Vagy hívd el te randizni!
- De hát én lány vagyok! – sírás félbehagyva, helyét a felháborodottság vette át.
- És? Te vagy feminista.
Felcsengett a vonat jól ismert szignálja, majd a háromórai pesti gyors nehézkes puffogással és durrogással nekiindult a távolságnak. A levegő szokatlanul meleg és fülledt volt, valamikor dél körül megrekedt a városban és nem akart továbbállni. A Nap unottan tűzött az ég tetejéről, mint aki már csak megszokásból süti a Földet, holott nagyon unja, hisz a Föld semmi újat nem tud már neki mutatni.
Nehézkes léptek hallatszottak a lépcső felől, majd egy hangos nyögés kíséretében Nona lépett a felüljáróra.
- Megjöttem! – mosolygott.
- Látjuk – biccentett Zoli. – Akkor talán induljunk, mert már igen csak szomjas vagyok.
Pimpi azt szerette a leginkább Nonában és Zoliban, hogy nem kellett előttük szégyenkeznie a lakás miatt. Sőt, ők ketten kifejezetten szerettek ott lenni. Szerették az enyhén dohos szagot, a repedések kusza vonalait a falon, a padló öreges recsegését a lépteik alatt, a kopott kanapé megadó nyikorgását, mikor ráültek. Szerették a régi tévé enyhén sercegő hangját, az ablakok finom remegését, ha egy vonat elsietett valamerre. Megnyugtatta őket a kávéfőző kotyogása, a sűrű, fekete ital illata, a régi kredenc csikorgása. Kényelmesnek találták az öreg székeket, az ócska asztalt és mulatságosnak a szakadt viaszosvásznat.
Nem csak Pimpit kedvelték, de Pépét is, minden bohémságával és szétszórtságával együtt. Nem nézték le a munkája miatt és nem kevesellték azt, amit az életből kihozott. Pimpi pedig végtelenül hálás volt ezért barátainak.