Ki az a Pimpi?

Pimpi a folyó partján ücsörgött Zolival, a legjobb barátjával. Fárasztó napot tudhatott maga mögött, szinte minden órán feleltették, egyszerűen rájárt a rúd.
- Na és mit történt veled mostanság, mesélj! - szólt oda barátjának lehunyt szemekkel.
- Pimpi, tegnap beszéltünk, mi történhetett volna az óta? - horkant fel a fiú, tekintetét el sem véve a szemközti part mólóiról, melyek lustán nyújtózkodtak a vízbe.
- Hah! Csak már nem tudok mit mondani.
- Az ritka alkalom.
- Nem fogok újra róla beszélni, tudom, hogy utálod.
- Kit?
- Petit.
Peti volt a tabutéma. Pimpi minden egyes nap kapott fél órát Zolitól, hogy róla beszélhessen, áradozhasson. A helyességéről, a szemeiről, a hangjáról... Másról nagyon nem tudott, mivel sokkal több kapcsolata nem volt a fiúval. De bizton tudta, hogy szerelmes belé, és efelől Zolit is biztosította, ha egy módja volt rá.
- Ne tedd fel a kérdést, ha nem tetszik a válasz - sóhajtotta Zoli, majd pár kusza, fekete tincset kisepert a homlokából. - Nem is lehetsz szerelmes belé. Szerelmes csak akkor lehetsz, ha ismered.
Pimpi acélszínű szemei vészesen villantak és a másik tudta, hogy hibát követett el.
- Nem fogok újra belemenni ebbe - zárta le a lány a dolgot a srác nem kis megkönnyebbülésére.
- Szerintem menjünk! - javasolta Zoli.
Nehezen bár, de feltápászkodtak. Megindultak Pimpiék lakása felé.

Pimpi egyszerű, középiskolás lány volt, szegény környezetből. Édesanyjával élt együtt, a lakásuk a vasút melletti épületben helyezkedett el, megérezve öreg falain minden egyes elzakatoló vonatot. Nem volt benne sok, csak a legszükségesebb bútorok és nem örvendett túl jó állapotnak, éppen csak nem szakadt rájuk. Mindemellett nem is az ő tulajdonukat képezte, illetve csak részben. A másik részét még fizették.
- Mire kifizetem, rámomlik - csóválta a fejét Pépé, Pimpi édesanyja, mikor néha-néha megnézte a falakon húzódó repedéseket.
Pimpi szerette a lakást. Zoli szintúgy. Mikor felértek, Pépé még nem ért haza. Ő egy cégnél takarított másodállásban, elsőállásban pedig - ahogy Pimpi fogalmazta meg - ugyanannál a cégnél dolgozott, mint "művész". Igazából bútorokat restaurált. De a munkaidő igen csak rövid volt, az órabér pedig még rövidebb, így a takarítást is elvállalta.
- Kérsz egy kávét? - kérdezte Zolit, mikor beléptek a nyikorgó, kopott ajtón, majd a múlt századi zöld kredenchez lépett, hogy a kellő felszerelést előhorgássza.
- Kérek. Köszönöm.
Kotyogós kávéfőzőt bányászott elő valamelyik polc mélyéről, majd vizet tett bele és jól megtömte kávéval. Elhelyezte a régi gáztűzhelyen, melyet még cirill betűk díszítettek, majd leült az asztal másik oldalára, hogy várjanak. A szék egy halk reccsenéssel adta a világ tudtára, hogy lelkét nem sokára kileheli, de azt hiszem, senki nem foglalkozott vele. Kintről dübörgés szűrődött be, az ablak enyhén megremegett bele.
Elment a négy órási vonat.