Nyári elfoglaltság

Pépé nagyon megsajnálta Pimpit, amiért ennyire egyedül érezte magát, így hosszas gondolkodás után döntésre jutott magában. Hosszasan keresgélt, kutatott, kérdezősködött, majd büszkén előállt a nagy tervvel.
- Mi lenne, ha vizuál suliba járnál?
- Mibe? - szakadt ki Pimpiből az illetlen kérdés egy még illetlenebb fintorral.
- Vizuál suliba. Tudod, ahol rajzolni tanítanak.
- Nem jó ötlet.
- Miért? - csodálkozott Pépé.
- Mert nem akarom és kész!- kiáltotta dühösen, majd kirohant a lakásból. Ahogy becsapta magamögött az ajtót, néhány vakolatdarab hullott a földre. Pépé értetlenül bámult lánya után, majd egy sóhaj kíséretében felállt és összesöpörte a törmeléket.
Eközben Pimpi könnyekkel küszködve rohant fel a felüljáró lépcsőjén. "Vizuál iskola? Miből gondolta? Először talán enni kellene valamit. Valami mást az akciós kilós műzlin túl." Persze, Pimpi szívesen járt volna ilyen iskoláa, sőt. Szíve szerint csak ilyen iskolába járt volna. De ő nagyon jól ismerte a nem lehet fogalmát és nem is próbált ellene küzdeni. Kis korában már jócskán megtanulta, hogy nem mindenkinek ugyanaz jut osztályrészül és csak azért, mert a másik gyereknek jut, neki még nem fog. Így hát a felüljárón mérgelődve igyekezett megnyugodni, míg végül teljesen sikerült elűznie dühét, amiért anyja elhúzta előtte a mézesmadzagot. Mikor már teljesen megsemmisülve meredt maga elé a levegőbe, rádöbbent, hogy talán kissé illetlennek is nevezhetnénk előbbi reakcióját. Már bánta, hogy így kiabált. Szégyenkezve visszakullogott hát a lakásba.
Pépé kedvenc, bár kissé megkopott, mondhatni már-már szakadtas foteljában kuporgott, kezében egy könyvvel.
- Lehiggadtál? - nézett fel a lapok mögül kedvenc, s egyben egyetlen lányára.
- Ühüm. Ne haragudj. Csak tudom, hogy nincs pénzünk ilyen iskolára. És nem akarok úgy elkezdeni valamit, hogy tudom, hogy nem fogom befejezni, mert rossz lesz otthagyni. Olyan, mintha elhúztad volna előttem a mézesmadzagot.
- Ez a vizuális iskola ingyenes...

-... és nyáron szünetel... - fejezte be Pimpi az anyja által elkezdett mondatot, mikor fél óra múlva az iskola bejáratát képező hatalmas ajtókon lógó táblát fixírozták.
- Ezt nem tudtam...
- Semmi baj, majd szeptembertől eljárok ide! - mosolygott az anyjára. Tényleg nem haragudott, mivel így legalább már tervekkel nézett a jövő felé. Nyárra meg majd kitalál valami mást...

Hangulatnak:)

Pimpi és a magány

A nyár perzselően unalmasan telt. Pépé ugyanúgy járt dolgozni hétköznap, Zoli valahol mindig dolgozott, mivel szobafestőnek tanult, így mindig talált egy kis fusi munkát, ami elég kiegészítés volt számára. Nonát csak ritkán lehetett elérni az első pár hétben, mivel nyaralni mentek a családjával. Pimpi reggel, illetve néha már-már délelőtt, kimászott az ágyból, aztán próbált magával valamit kezdeni. Néha takarított. Néha főzött. Valamit mindig ki-ki talált. Pár napig még élvezte is a semmit tevést, itt feküdt, amott ücsörgött. Volt egy számítógépe, de netet nem kapott hozzá. Animét nézett a gépen, de nem sokat tudott, mivel a már meglévő sorozatok korlátokat állaítottak fel. Néha elment a városba, nézelődött, majd végül kikötött a vasúti felüljárón. Ilyenkor érezte igazán, hogy egyedül van. Nem tudott mit csinálni. Nem volt kihez szólni. Állt a felüljárón és szégyen-nem szégyen, elpityeredett. Kis kezében szorongatta a telefonját, abban bízva, hogy valakinek csak eszébe jut felhívni. Olyan jó lenne, mást nem akkor Timával vagy Grétával találkozni.
De ők sem értek rá, sőt, évzáró óta azt se tudta, merre vannak.
Így aztán leült a meleg deszkákra és lelógatta a lábát.



"...az nem a véletlen
Műve, hogy a szakadék szélén ülve, semmibe lógó lábbal
Haragban állsz az egész világgal..."

-dúdolgatta magában. Sokszor jutott eszébe ez a pár sor. Akkoriban nem ismerte még az előadót, de a dallam és ezek a szavak megrekedtek az emlékezetében, kísértetként előkúszva a legváratlanabb percekben.
Nézte az embereket, akik a vonatokra igyekeztek felszálni. Sokszor megállapította már magában, hogy ezek a vonatok egészen emlékeztetik valami hatalmas élőlényekre. Legalábbis ő úgy érezte, lelkük van.
Csörgött a telefonja. Kicsit talán meg is ijedt a hangra. Pépé hívta. Ők ingyen beszéltek egymással, de magához a híváshoz feltétel volt, hogy a kártyán legyen egy híváshoz elegendő pénz. Nos, ez Pimpinél hiányzott, így megvárta, amíg Pépé hívta.
- Szia anya! - szipogta a telefonba.
- Mi a baj, kicsim? - kérdezte a nő aggódva.
- Egyedül vagyok - hüppögött Pimpi, majd mindent édesanyja nyakába zúdított...

Nyaralás Pépé módra

Eljött a nyár, megtörtént az évzáró, a ballagás, amin Pimpi még csak asszisztált, de már előre borzongott, ha belegondolt, hogy majd neki is végig kell ezt az unalmas izét szenvednie.
Mindenki izgatottan nézett a nyár elébe, még Nona is, mivel ő rengeteg táborban vett részt és nyaralni is mentek a szüleivel. Pimpit ilyenkor mindig elragadta magával a düh, és toporzékolni, hisztizni tudott volna a kicsi szívét mardosó fájdalomtól, hogy ő az egyetlen, aki otthon téblábol a nyáron, nem csinálva semmit és nem tud menni sehova, maximum a nagyanyjához, de oda meg senki se menne szívesen. A ház előtt száz méterrel még a madarak is visszafordulnak.
Ez alkalommal úgy döntött, megteszi a nagy lépést és beolvas édesanyjának.
Pépé nagy szemeket meresztett Pimpire, majd megvonta a vállát.
- Nem tudtam, hogy ilyeneket szeretnél. De ha gondolod, elmehetünk valahova. De hova?
Pimpi emlékezett egy nagy alakú, keményfedeles könyvre, amit sok szép színes fénykép tarkított. Orosházáról szólt. Kihozta a könyvet, majd letette az anyja elé.
- Ide szeretnék menni.
Pépének is tetszett az ötlet, így ezzel el is dőlt a nyaralás úticélja. Másnap utána néztek a buszjáratoknak és vonatjáratoknak, az áraknak. És miután megvolt a haditerv, kitűzték a nyaralás időpontját: szombatot, mivel a többi napon Pépé dolgozott. És egy estét mindenképp Orosházán akartak tölteni. A nyaralás egyetlen hibája az volt, hogy hajnalban kellett indulni.
Péntek este mindketten összecsomagoltak, majd elaludtak.
Szombat hajnalban csipogott az ébresztő. Pimpi álmosan csapta le, majd kimászott - vagy inkább kiesett - az ágyból. Enyhe cikk-cakkban botorkált ki a folyosóra, teljes vakságban megkereste a papucsát, majd csoszogott tovább a kávé vélhető lelőhelye felé, mikor beleütközött valamibe, ami feljajdult. Kifeszegette a szemhéjait.
Mintha csak az idő tükrébe nézett volna, ott állt önmaga előtt harminchét évesen. Kerekrenyílt szemmel bámultak egymásra idősebb önmagával, majd rájött, hogy van néhány dolog, ami bizony nem hasonlít önmagára, majd arra is rájött, hogy a vele szemben álló személy sokkal inkább hasonlít az édesanyjára...
- Anyu? - kérdezte álmosan.
- Ühh..
Immáron ketten fordultak a konyha felé, de nem indultak meg.
- Te... - kezdte Pépé. - Nincs kedved inkább visszafeküdni aludni?
- Lekéssük a buszt.
- Akkor majd elmegyünk következő hétvégén...
- Jó. Menjünk aludni.
- Menjünk.
Majd visszacsoszogtak a szobáikba mindketten.
A nyaralásra nem került sor soha, legalábbis nem arra, amit ott, akkor elterveztek. Pimpi nem hibáztatta édesanyját. Egy végigdolgozott, koránkelős hét után senki nem áldozza fel szívesen a hétvégi pihenését egy kétesélyes kalandtúráért.

Jött, látott, továbbállt

Pimpi kedvenc mozzanata az iskolában a reggel volt, a szünetek mellett. Mégpedig azért, mert akkor találkozhatott Petivel. A fiú egy évfolyammal alatta járt, ebből értelemszerűen következik, hogy fiatalabb is volt tőle. De ez Pimpi szerint nem jelentett semmiféle hátrányt, mivel a fiú „érettebb volt a koránál”. Legalábbis, akkor még azt hitte.
Pimpi Nonával együtt kényemesen elhelyezkedett az iskola bejáratával szembeni kőkorláton. Az iskola ódon falai valami egészen varázslatos, kastély jelleget adtak az épületnek, csupán az előző rendszerből visszamaradt sárgás festék omladozása csúfította el a képet. Szerették ezt az iskolát. Na, nem azért, mert annyira beleillettek volna a képbe. Pimpi osztálytársai nagyrészt jómódú családokból származtak, csupán egy vagy két diák jött hasonló körülményekből, mint ő, de ők nagyon hitelesen tudták eljátszani, hogy egy-két ócskább ruhadarabjukat azért húzták fel, mert ők egyediek, nem pedig azért, mert nincs másik. Ők el tudták játszani, hogy nem is szegények. Pimpi is próbálkozott még anno. Azóta rájött, hogy felesleges, mert csak bohócot csinál magából. Őt nem érdeklik a márkák, a divat, a mindenféle kis kütyük. Az pedig, hogy megpróbál érdeklődő arckifejezést erőltetni a képére egy divatkatalógus láttán, olyan nevetséges eredményeket produkált, hogy nem hittek neki. Joggal. Azóta Pimpi igyekezett inkább meghúzódni a sarokban, ha az osztálytársaival kellett egy helyen tartózkodnia. Mindig egyedül ült a padban és amint kicsöngettek, kirohant a teremből. Becsöngetés után a terem előtt várta meg a tanárt.
Pimpi nem számított szépnek. Pépé szerint gyönyörű volt, de ezt rajta kívül nem sokan gondolták így. Csontos lány volt, arca kissé beesett, mint aki már hetek óta nem evett egy kiadósat, szemei alatt karikák húzódtak, mintha sose aludná ki magát. Kék szemei állandóan valahova a messzeségbe révedtek, barna haja valamivel a válla alá lógott. Sokat nevetett, ha barátai közül valaki a közelében volt, de ha nem, mérhetetlen szomorúság, fájdalom és elcsigázottság ült ki az arcára. Csak akkor lehetett látni Pimpi valódi énjét, mikor senki se volt a közelében.
Azonban most ott volt Nona, így Pimpi hangosan kacagott. Igazából kissé megjátszott nevetés volt ez, főként annak szólt, hogy ha majd Peti belép az ajtón, akkor őt nevetni lássa.
- Megint nem vagy őszinte – hallatszott egy hang a hátuk mögül. A lányok megfordultak. Egy fekete hajú, szemüveges lány nézett rájuk komoly arccal.
- Szia, Tima! – köszöntek neki. – Gréti még nem ért be?
- Nem. Pimpi, muszáj neked mindig eljátszani, hogy valami jó viccet hallasz? Nem a nevetésedbe fog Peti belédzúgni.
- Tudom – húzta fel az orrát sértődötten Pimpi. – Egyébként meg ne üvölts, ha megkérhetlek. Még van két ember a suliban, akik nem tudják, hogy szerelmes vagyok belé és szeretném megőrizni előttük a titkot.
- Jól van. Megyek, lepakolok, aztán visszajövök. Rajzoltam két új képregényt, azt megmutatom.
Tima profin tudott mangákat rajzolni, egyik nagy álma volt, hogy mangaka váljék belőle. Ez miatt Pimpi irigyelte is. Pimpi soha nem tudott olyanokat rajzolni, inkább ilyen elvont, realisztikusabb képeket alkotott, már ha volt elég türelme ahhoz, hogy egy-egy képet befejezzen, és ne hagyja abba a felénél.
Nem sokára Tima visszaért és immáron hárman álltak kinn, a folyosón.
És nem sokkal becsengetés előtt megérkezett a herceg, akire Pimpi várt. Vállig érő, fekete haj, bronzbarna bőr és egy világító kék szempár. Leginkább így lehetne jellemezni Petit, aki abban a szent minutumban átlépte az iskola küszöbét.
Pimpi füle bedugult, lelassult körülötte az idő. Amit Tima és Nona mellette mondtak csupán távoli zajnak tűnt. Lassabban mozogtak a szájak, az emberek és Pimpi szemei előtt csupán egy valaki létezett: Peti. A fiú jött… és jött…
… és jött…
… még mindig jött…
… hosszú ez az iskola…
… odaért Pimpi elé…
…
…
…
… Elmosolyodott, köszönt és tovább ment.
Pimpit mérhetetlen boldogság töltötte el. Megtörtént. Köszönt neki…
Tima fancsali képpel meredt rá.
- Most komolyan ezért ácsorogtunk itt majdnem húsz percet?
Pimpi körül szétpukkadt a rózsaszín buborék.
- Mi? Tess…ja… igen.
- Nem vagy normális.
Tima mindig kegyetlenül, szívbetipróan rá tudott világítani a lényegre.
Pimpi viszont nem tudott mit tenni ezzel a ténnyel. Neki ez volt a szerelem. Egy „Hello”.

…

- Pimpi, ha akarna tőled valamit, már rég odaállt volna eléd és megmondta volna.
- És ha csak nem meri?
Artikulátlan hörgés hagyta el a fekete hajú fiú száját.
- Miért ne merne?
- Mert fél?
Zoli ilyenkor komolyan elgondolkodott, hogy kilöki Pimpit a sínekre, ha már egyszer úgyis a vasúti felüljáró deszkáin ücsörögnek, lábukat a semmibe lógatva.
- Pimpi… Csak a vak nem látja, hogy szerelmes vagy belé, úgyhogy biztosan nem fél.
A lány színtelen ajka enyhén megremegett, szürkéskék szemei könnyel teltek meg.
- Miért nem lehet engem szeretni?
- Jaj, ne kezd már megint… Nem fogok neked hazudni, a legjobb barátom vagy. De ne éld bele magad a dologba, mert ebből nem lesz semmi. Vagy hívd el te randizni!
- De hát én lány vagyok! – sírás félbehagyva, helyét a felháborodottság vette át.
- És? Te vagy feminista.
Felcsengett a vonat jól ismert szignálja, majd a háromórai pesti gyors nehézkes puffogással és durrogással nekiindult a távolságnak. A levegő szokatlanul meleg és fülledt volt, valamikor dél körül megrekedt a városban és nem akart továbbállni. A Nap unottan tűzött az ég tetejéről, mint aki már csak megszokásból süti a Földet, holott nagyon unja, hisz a Föld semmi újat nem tud már neki mutatni.
Nehézkes léptek hallatszottak a lépcső felől, majd egy hangos nyögés kíséretében Nona lépett a felüljáróra.
- Megjöttem! – mosolygott.
- Látjuk – biccentett Zoli. – Akkor talán induljunk, mert már igen csak szomjas vagyok.
Pimpi azt szerette a leginkább Nonában és Zoliban, hogy nem kellett előttük szégyenkeznie a lakás miatt. Sőt, ők ketten kifejezetten szerettek ott lenni. Szerették az enyhén dohos szagot, a repedések kusza vonalait a falon, a padló öreges recsegését a lépteik alatt, a kopott kanapé megadó nyikorgását, mikor ráültek. Szerették a régi tévé enyhén sercegő hangját, az ablakok finom remegését, ha egy vonat elsietett valamerre. Megnyugtatta őket a kávéfőző kotyogása, a sűrű, fekete ital illata, a régi kredenc csikorgása. Kényelmesnek találták az öreg székeket, az ócska asztalt és mulatságosnak a szakadt viaszosvásznat.
Nem csak Pimpit kedvelték, de Pépét is, minden bohémságával és szétszórtságával együtt. Nem nézték le a munkája miatt és nem kevesellték azt, amit az életből kihozott. Pimpi pedig végtelenül hálás volt ezért barátainak.

Pimpi világa

Pépé keltette Pimpit, pont úgy, mint mindig. Kezében egy bögre gőzölgő tejeskávéval, ami Pimpi tényleges ébredésének a zálogát képezte immáron jó pár éve.
- Pimpi! Fél hat - rázta meg gyengéden a lány vállát Pépé.
Álmosan pillantott édesanyjára, majd felült az ágyban. Átvéve a bögrét pár másodpercig méregette a nő takarítós ruháját, mire eszébe jutott az előző nap.
- És akkor ma hányra fogsz hazaérni? - kérdezte, miközben anyja bekapcsolta a magnót. Pimpinek minden reggel kellett a zene ahhoz, hogy ne aludjon vissza.
- Talán négy körül. Maximum öt.
- Ez sincs korábban, mint volt.
- Nincs.
Pépé felhúzta az ablakon a redőnyt.
- Nona mikor jön? Szokásos?
- Ühüm.
Nona egy évvel volt fiatalabb Pimpinél és a legjobb barátnője volt. Vidékről járt be iskolába, csak úgy, mint Peti. Igazából egy faluban laktak és Pimpi nem is teljesen önzetlen szándékból adta meg az esélyt a szöszke lánynak, hogy megismerje. De nem bánta meg és úgy gondolta, hogy ha Petivel többé az életben nem találkoznának többet, Nona akkor is mindent megér neki.
Pépé gyors csókot nyomott lánya homlokára, majd kiment a szobából, hogy a buszmegálló fele vegye az irányt. Pimpi is készülődni kezdett, komótosan, álmatagon.
A fürdőszobába érve csalódottan állapította meg, hogy megint nincs melegvíz.
"Még mindig jobb, mint az az időszak, amikor még fürdőkád se volt..." - nyugtatta magát és egy lábosban vizet tett fel a gáztűzhelyre forrni. A szobából még mindig japán zene szűrődött ki. Pimpi imádta az animéket és a japán kultúrát. Furcsa mód igyekezett úgy élni az életét, mintha egy anime főszereplője lenne. Így elhitte, hogy a kisebb-nagyobb akadályok csupán az izgalom fokozására vannak, de igazából mindenki tudja, hogy jó lesz a mese vége. Persze nem volt bolond, tudta jól, hogy ez az igazi élet és nem egy rajzfilm, de mégis, jól esett játszani.
A víz felforrt, ő pedig hideget engedve hozzá kellemes hőmérsékletűre hűtötte. Régebben a fürdéshez egy nagyobb lavór is szükségeltetett, most legalább a fürdőkádat lehetett valamire használni. A melegvíz hiánytól eltekintve a fürdőszobát tartotta a kedvenc helyiségének.
Amikor megvették a lakást, volt benne három szoba, egy apró helyiség, egy konyhaféleség és egy irdatlan nagy folyosó hatalmas ablakokkal.
Ahogy a dupla, kétszárnyas ajtón belép az illető, a hosszú, tágas folyosóra ér. A bejárattal szemben azonnal a nappalinak kinevezett helyiség áll, általában nyitott ajtókka. Tőle balra két másik ajtó van, Pimpi és Pépé szobája. Jobbra pedig a többi helyiség. Jobb oldalt a folyosó végén egy picurka helyiségben kap helyet a konyha, egy boltívvel összenyitva a mellette lévő ebédlővel.
Az eredetileg konyhának szánt helyiség praktikátlanul nagynak bizonyult, így azt kettéválasztották, az egyik feléből lett a fürdőszoba, vécével. A másik feléből ebédlőt csináltak. Ezt nyitották össze a fent írt konyhával, habár utólag megtudták, hogy eredetileg az volt a fürdőszoba. A mostani, amit az ideköltözéskor kisebb-nagyobb akadályokkal, de megcsináltak, szép, rózsaszín árnyalatú, márványmintás metlakival és csempével volt kirakva, már csak azt kellett volna elérni, hogy mindig legyen meleg víz.
Pépé szobája nem csupán a folyosóra nyílt, hanem a nappaliba is. Talán a konyha után a második legkisebb helyiség volt, egy félszoba. Nem is csoda, igazából az ágyon és egy éjjeliszekrényen kívül más nem került oda. A nappalit már említettük.
Pimpi szobája aránylag nagy, tágas, világos helyiség volt, fehér, azonban kopott bútorokkal és teleragasztott falakkal.
Az egész lakásnak volt egy jellegzetes szocreál beütése, ami talán főként abból származott, hogy minden régi volt, kopott és használt. Maga a lakás se mostanában épült, habár ez nem zavarta Pimpiéket, sőt. Szerették ezt a régies hangulatot. Bár a kopott, szakadt bútorok nem egészen az antikvitás érzetét adták a lakásnak, inkább a szegénységét.
Nona valóban a szokott időpontban érkezett, hét órakor. Ez amolyan tradíciónak minősült. Nona reggel megérkezik, Pimpi addigra elkészül. Leülnek a konyhában a kis asztalkához, Pimpi kávét főz. Nona és Pimpi beszélgetnek, majd vígan elfogyasztják a friss kávét tejjel. Sok tejjel. Aztán Nona és Pimpi iskolába mennek. Tradíció, mint a húsvéti locsolás.

Pépé és az ötletek

Aznap Zoli nem ment fel Pimpiékhez. Randija volt. Pimpi enyhe féltékenységet érzett az éppen aktuális lány miatt. Eddigi tapasztalatok alapján a fiú senkit nem vett komolyan, azonban Pimpi szerint mindig ott lebegett a nagy ő kivehetetlen sziluettje, mint valami szellem. Félt, hogy ha ez az igazi testet ölt, akkor Zolinak búcsút mondhat, mert soha többé nem lesz rá ideje. Persze, ha magából indult ki, akkor ezt butaságnak tartotta, hiszen ha ő összejönne Petivel, az nem jelentené azt, hogy kevesebb időt töltene Zoli társaságában. Legfeljebb hármasban lógnának és ütnék el az időt.
Délután öt óra is elmúlt, mikor benyitott a lakásba. Az ajtó szokásosat reccsent, ebből Pépé már tudhatta, hogy hazaért.
- Szia, kicsim!- hangzott valahonnan a szobából, majd egy erőteljes recsegéssel tarkított zörej szűrődött ki ugyanonnan.
- Anya, te mit csinálsz? - lépett be a helyiségbe. A nagyszerkrény a szoba közepén állt, anyja hátát az oldalának vetette, zihálva támaszkodott. - Az hogy került oda?
- Úgy gondoltam, sokkal jobban fog ez mutatni az ellenkező falnál - vigyorgott Pépé.
- Ott az ablak van.
- Nem ott! Mellette.
- Nem hiszem, hogy odafér.
- Dehogynem! De inkább gyere és segíts! Nagyon nehéz.
Pimpi sejtette, hogy itt valami nem teljesen tökéletes, mivel anyja leginkább olyankor állt neki átrendezni a pár, kopottas bútorral lakályossá tett szocreál stílusú lakásukat, mikor nem akart valami rosszal foglalkozni. Immáron ketten feszültek a hatalmas fa bútornak, amely talán az egyetlen értékes darab volt, amíg el nem tört a zárja. Talán fél órányi tuszkolás után sikerült a szekrényt a helyére illeszteni. Valóban befért. Ha enyhén ferdén állt. A szakadt huzatú kanapét szintén megfordították, így az most háttal állt kedvenc, Videoton televíziójuknak, amelyen összesen két csatorna jött be, ebből az egyik szerb nyelvű volt. Pimpi gyakran nézett szerb műsorokat, habár semmit nem értett belőle, de szerette a nyelv hangzását, dallamát, így csupán ült és nézte a képernyőt, nem is gondolkodva azon, vajon mit mondhatnak.
- Így nem fogjuk látni a tévét - jegyezte meg a kanapéra lehuppanva.
- De fogjuk, ugyanis ezt most átrakjuk szépen az ablak alá.
- Túl közel lesz.
- Hátrébb húzzuk a kanapét.
Ismét fél óra rendezkedés következett, míg végül helyreállt a szoba rendje.
- Tökéletes!
Pimpi nem szólt semmit, csak kiment és főzött egy teát. Kávét csak reggel ittak, mivel abba tej is kellett, abból pedig nem tudtak sokat venni. De egy teafilterből megfőztek két liter teát, és ha a legolcsóbbat vették, akkor ezt még megengedhették maguknak. Nem sokára két bögre forró ital gőzölgött az asztalon, ők pedig kimerülten bámulták az új helyre került szekrényt.
- Elmondod, mi történt? - kérdezte édesanyjától.
A hét órási vonat elrobogott az ablak alatt. A kinti zsivaly elült, a zajongó fiatalok elutaztak a szerelvénnyel. Már a nap sem égetett annyira odakint, ő is kezdett fáradni és elindult, hogy lepihenjen.
- Már csak takarítok.
- Tessék?
- Nincs megrendelés a bútorokra.
- Akkor... - nem akarta befejezni a mondatot. Ha még ennyit se fog keresni az anyja, akkor tényleg éhen halnak...
- Nem. Nem fogok kevesebbet keresni. Sőt, mivel takarítóként jobb az órabérem, így egy kicsit többet is fogok kapni. Nem sokkal. De lehet, hogy majd kapsz egy új nadrágot. Láttam, hogy a régi elszakadt.
Csend következett. Kínos csend. Erre nem tudott mit mondani. Nem akarta sajnálni édesanyját, de mást nem tudott hozzáfűzni.
- Zoli? - törte meg végül Pépé a csendet.
- Randizik.
- Tényleg? Csak nem tartós lesz végül ez a kapcsolata?
- Nem. Ez egy másik lány.
És már megint a csend. A csend, ami mindig mindent elfecseg és mindenki érti.
- Nos? Átrendezzük a te szobádat is? - kérdezte Pépé tettetett jókedvvel.