Nyári elfoglaltság

Pépé nagyon megsajnálta Pimpit, amiért ennyire egyedül érezte magát, így hosszas gondolkodás után döntésre jutott magában. Hosszasan keresgélt, kutatott, kérdezősködött, majd büszkén előállt a nagy tervvel.
- Mi lenne, ha vizuál suliba járnál?
- Mibe? - szakadt ki Pimpiből az illetlen kérdés egy még illetlenebb fintorral.
- Vizuál suliba. Tudod, ahol rajzolni tanítanak.
- Nem jó ötlet.
- Miért? - csodálkozott Pépé.
- Mert nem akarom és kész!- kiáltotta dühösen, majd kirohant a lakásból. Ahogy becsapta magamögött az ajtót, néhány vakolatdarab hullott a földre. Pépé értetlenül bámult lánya után, majd egy sóhaj kíséretében felállt és összesöpörte a törmeléket.
Eközben Pimpi könnyekkel küszködve rohant fel a felüljáró lépcsőjén. "Vizuál iskola? Miből gondolta? Először talán enni kellene valamit. Valami mást az akciós kilós műzlin túl." Persze, Pimpi szívesen járt volna ilyen iskoláa, sőt. Szíve szerint csak ilyen iskolába járt volna. De ő nagyon jól ismerte a nem lehet fogalmát és nem is próbált ellene küzdeni. Kis korában már jócskán megtanulta, hogy nem mindenkinek ugyanaz jut osztályrészül és csak azért, mert a másik gyereknek jut, neki még nem fog. Így hát a felüljárón mérgelődve igyekezett megnyugodni, míg végül teljesen sikerült elűznie dühét, amiért anyja elhúzta előtte a mézesmadzagot. Mikor már teljesen megsemmisülve meredt maga elé a levegőbe, rádöbbent, hogy talán kissé illetlennek is nevezhetnénk előbbi reakcióját. Már bánta, hogy így kiabált. Szégyenkezve visszakullogott hát a lakásba.
Pépé kedvenc, bár kissé megkopott, mondhatni már-már szakadtas foteljában kuporgott, kezében egy könyvvel.
- Lehiggadtál? - nézett fel a lapok mögül kedvenc, s egyben egyetlen lányára.
- Ühüm. Ne haragudj. Csak tudom, hogy nincs pénzünk ilyen iskolára. És nem akarok úgy elkezdeni valamit, hogy tudom, hogy nem fogom befejezni, mert rossz lesz otthagyni. Olyan, mintha elhúztad volna előttem a mézesmadzagot.
- Ez a vizuális iskola ingyenes...

-... és nyáron szünetel... - fejezte be Pimpi az anyja által elkezdett mondatot, mikor fél óra múlva az iskola bejáratát képező hatalmas ajtókon lógó táblát fixírozták.
- Ezt nem tudtam...
- Semmi baj, majd szeptembertől eljárok ide! - mosolygott az anyjára. Tényleg nem haragudott, mivel így legalább már tervekkel nézett a jövő felé. Nyárra meg majd kitalál valami mást...